Amikor azt hiszed, hogy Te irányítasz!

Már egészen pici korom óta anyuka szerettem volna lenni, ez volt mindig az első válaszom azoknak is, akik megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék leni, ha nagy leszek? Bármikor szültem volna, de nem bárkinek! A saját gyermek gondolata mindig megnyugtatott és célt adott az életemnek. Elképzelni sem tudtam volna nélküle a jövőmet. No, nem fanatikusan, eszeveszetten kerestem a gyerekemhez egy apát, hanem romantikusan és halálosan nyugodtan bele tudtam képzelni bármelyik kapcsolatomba a gyereket. Az érettségi után épp életem első szerelme szakított velem, és hirtelen minden elképzelésem, vágyam összeomlott és elszállt.  A padlóra kerültem, de igazán. Hét évet kellett elfelejtenem alig három hónap alatt. Ennyit adtam magamnak. Utána folytattam az életemet. Az egytemen már újra vágyakozva pityeregtem, amikor a sarki büfé felé indulva megláttam a parkban sétálgató babákat és anyukájukat. Idővel lett még egy kapcsolatom, akitől szintén bevállaltam volna, de az ész-szerűség mindig úrrá lett rajtam. Jól tettem, mert nem lett volna hosszú életű a kiscsaládi idillünk, alig két év után elváltak útjaink. Mire befejeztem az egytemet már újra startra készen álltam, és mellettem már a  mostani- de akkor még nem- férjem. Tűkön ülve vártuk az öt kemény egyetemi év végét, a sikeres államvizsgát. Aztán munkába álltam, mert rájöttünk, hogy tök jó, hogy felszabadultam, de nincs semmink. Se lakásunk, se saját mosógépünk, se saját hűtőnk, semmink. Egy albérletben laktunk és a férjem által készített bútorokon és egy autónk kívűl semmink sem volt. Bizonytalan volt az albérletünk is, mert körülöttünk mindenki bizonytalan és kiszámíthatatlan volt. Egyedül csak egymásra számíthattunk és beismertük még néhány évet dolgoznunk kell azért, hogy teljes biztonsággal be merjük vállalni a babát. A szakmámban nem kerestem volna sokat, így a kétszer jobban fizető használt ruhakereskedelemben helyzekedtem el, friss diplomásként minden kolléga hülyenének nézett a turiban, miközben a próbafülke előtt napi 9 órában azt számolgattuk, hogy melyik vásárló hány darab ruhát visz be próbálni. De így is többet kerestem, mint egy irodában üldögélve. Vicces volt már akkor is,  de még a mai napig nem érti a férjem, hogy miért küzdöttem végig azt az öt évet tudva azt, hogy nem fogok a szakmámba- nőként – nagy karriert befutni? Nem értem miért nem érti még most sem? Én szoktam feladni semmit sem! Amibe belefogok, azt végigviszem! Bármi áron, de lehetőleg a legygorsabban és a legkevésbé fájdalmasan. Elvégeztem az egyetemet és lett egy olyan szakmám, amit nehogy nem szeretek, de nem is találok vele munkát  Magyarországon. Külföldre persze már akkor mehettem volna, mondták, hogy keresnek a Sarkvidéken cirkáló hajóra embert fél évre, ott kellene kutatni ezt-azt. Nekem pedig azonnal eszembe jutott, hogy ha fél évig mínuszokban kellene dolgoznom, akkor bizony hamar lennének ilyen-olyan nőgyógyászati gondjaim és azzal pedig csökkene a gyermekvállalási tervem eredményessége. Ezért is választottam a turit, nyugisan álldogáltam napi 9 órát és szagoltam a büdösebbnél-büdösebb ruhákat vagy a próbafülkében két számmal kisebb toppokat magukra szenvedő csajokat, asszonyokat, anyukákat, nagyikat. Két év alatt felküzdöttem magam a ranglétrán és már nem kellett sorszámokat osztogatnom. Az egyik bolt irányítója és felelőse lettem. Szándékosan nem írom a vezető szót, mert annyira nem lettem azért megtisztelve, inkább csak a felelősségről szólt a munkám, nem a pénzről. De még így is jobban kerestem, mint diplomásként. Sőt! Még külföldre is kijutottam dolgozni. Igaz, nem a jéghegyeket kellett vizsgálnom, hanem angol nők és férfiak kidobott ruhái között kellett találnom olyat, amit még a magyarok pénzért örömmel megvesznek. Egy textilújrahasznosító gyárban gyűlt össze a sok-sok kilónyi kidobott nadrág, kabát, felső és egyéb csecse-becse. Ezt egy szalagra halmozták és abból kellett a másodpercek töredéke alatt kiválasztani azt ami nem lyukas, nem foltos vagy épp nem kakis-pisis… Igyekezni kellett, mert a szalag könyörtelenül haladt tovább. Napi 10 órát nyomattuk csajok hárman két héten keresztül minden nap, a hétvégék kivételével. Piszok nehéz volt, mert a Magyarországra szállítandó általunk már kiválogatott 25-30 kilós zsákokat kellett pakolnunk egyik helyről a másikra,  aztán a kamionra is néha nekünk kellett felpakolni a cuccot. Hazaérve mindig 6-8 kilóval kevesebbet mutatott a mérleg- alattam-, ami mindig nagy boldogságot okozott, de a fizetségünk is helyre tette a fizikai munka okozta fáradalmakat. Később összeházasodtunk és megvettük 9 millió forintért életünk első lakását, (amiből 8 millió forintot a bank adott, de már csak 18 év van hátra a svájci frank alapú hitelünkből) és két év spártai rabszolgaként úgy éreztem, hogy végre eljött az ideje a gyermekünk megszületésének. Nem akartam többet rá várni és egy ovulációs teszttel nyitottam a terhesség előkészítését, szinte azonnal megfogant a mi kis csöppségünk. Életem legszebb időszaka következett! Végre kiteljesedhetett az életem, és már nemcsak nő és feleség, hanem anya is lehettem. A munkámat minimálisra csökkentettem és készültem, felkészültem a kisbabám érkezésére. Minden a forgatókönyvem szerint zajlott, tökéletes volt minden. Aztán megszületett a kisfiúnk és minden megváltozott. Az egész, mereven megszerkesztett életem széthullott és már nem volt felette hatalmam, már nem én írányítottam…